elszürkült világ
Beköszönt az új idők diadala.
Új korszak, mely új csatát hoz,
várj, egy oldalt még lapozz.
ledobjuk hát végre a rabigát,
a tehetetlenség bilincsét
erős marokkal zúzzuk szét.
hogy legyőzzünk egy új ellenséget.
Egy régi veszélyben, mely ránk mered.
Gyáva férfiak. Messze meneküljetek!
új ötvözet szunnyad erős pengéjében.
Ötvezete a kultúra, ötvözete a kép,
melynek festése a szóban mindent megért.
Az istenek hatalmas hegye ugyan ködös.
De egyre közelebb a dicsőség pillanata,
mikor napfényt ontok az elszürkült világra.
A vadállatok
Kisgyermekek kergetőznek.
A bohóc már rég elmenekült,
helye poros már, kihűlt,
sehol nem talált kenyeret.
szerelme helyén tátongó űr.
Lőnek?
Gitár kell, ricsaj van helyette.
Az asztalra tolvaj tett levelet.
Felül a lány, a zaj felkeltette,
nem szorongat semmilyen kezet,
esze helyén tátongó űr.
Lőnek.
Az oroszlánok meg üvöltenek,
ős erő helyett a nyámnyilák,
dohányt köpködnek.
A tolvaj átállt rendőrnek,
zsebében tátongó űr.
Lőnek!
önmaga rabja lett rég.
A szabóval malmot játszik,
a lámpa felettük kiég.
Ló helyett szamárra ülnek,
becsületük helyén tátongó űr.
Lőnek!
fegyverét elhajította már.
A puskapor földön hever alant,
lassan olvad el a nyár.
A férfi megőrült, Nők nincsenek.
Az ember helyén tátongó űr.
A vadállatok tüzelnek.
nem lehet.
az óceán távoli vízein jár, elérhetetlen,
de csak nyújtod kezed, érzed illatárját,
cipeled a vágyak kegyetlen rabigáját.
nem bírom nézni, látni hívó mosolyait.
Tűz emészt, felgyújtva a némaság falát,
ostorozva, folytogatva a fekete halált.
ahogy édesen oldalra billenti fejét.
Süketen is hallom halk suttogásait,
hallja az ész a halott szív kívánságait.
De nem megy. Nem hagy békét álmodon,
egyre csak üvölt, kiált, szétszakít!
Párnádon vágyad, harmat reggelen virít.
éles pengével falovat farag.
Nem lehet. Tilt a múlt. Vége van.
Kolosszusok dőlnek össze a világban.
egyszer majd
Nem tudsz elaludni, pedig reggel korán kell kelni. Üvöltve cikáznak a gondolatok a fejedben, de nem tudod sorba rakni őket. Sem idő, sem logikai sorrendbe. (mintha számítana valamit is) Folyamatosan keresel, és minden apró jelet megragadsz, amitől úgy érzed, ez igen, most megtaláltam. Aztán rájössz, hogy mégsem döntöttél helyesen. Sétálunk, rohanunk csak az élet útvesztőiben, iránytű nélkül. A térlátás egy idő után, teljesen felmondja a szolgálatot, mikor úgy érzed, már ezerszer láttad a kanyarban ezt a bokrot.
Kinézel az ablakon és a csillagok megdöbbentő tökéletességgel világítanak feléd, a hold fénye simítja arcod. Hosszú ideig jó volt. Jó volt a hold, az ég és te. De most már hiányzik valami. Valami zavar és valami nem hagy nyugodni, hiába nézel hülyeségeket, hallgatsz zenét, vagy ökörködsz, akkor is ott van. Egyre erősebben nyomja a mellkasod, a fejed, az elmédet késként szeli át a tény megállapítása.
Oly sokan vagytok... Hosszú idő kéne, de nincs annyi. Ne haragudjatok, de nincs. Az élet általában mindíg azt teszi próbára és csomó kérdőjel elé, akit nem kéne. Természetesen aki egy szemét állat, annak önkezűen nyitnak ajtót a szívek hatalmas, tölgyfaajtaján. Tiszta őrület. Sosem értettem, nem is fogom megérteni, de nem is akarom. A világ egyébként is teljesen megfordult, "...valaki pofon vágta..." - ahogy írtam korábban egy versben.
Mégis küzdened kell. Optimistán és keményen, mintha a Colosseumban a vértől színezett homokon a kardodat figyelné a császár, és te reménykedsz, hogy talán a gyilkolásért, egyszer majd szabad lehetsz. De mivan ha már elfáradtál? Ha nem kell tovább, mert eleged van. Nincs erőd, hogy felemeld a kardot, csak a megváltást várnád. De nem. Az életben szenvedés és harc nélkül, nincs győzelem. Újra felállsz, és újra csak mész előre, mint valami gép. Végül "...egyszer majd szabad lehetsz...".
(...)
X üzenete:
- hogy a FHASZBA lehet az, hogy nem nyomulunk mint a barmok, szépen időbe férkőzünk egy csaj közelébe, szóval érezni hogy minden a rendjén megy, ajánlatokat teszünk a csajnak, és nem is vagyunk azok az igénytelen szemétládák, kvázi tudunk öltözködni meg szóval kinézünk valahogy, van modorunk, stílusunk, és még is ennyire le vagyunk szarva?
Y üzenete:
- kurvára nem értem :D:D:D
- kibaszottul nemtudom megérteni :D:D
kislányok porában
forró kezét rakja hűs kezedbe.
ledobja kalapját, földön hever,
sétapálcája a sarokban pihen.
miközben ráomlik karjaidra.
bolondja életadó ajkaidnak,
szavai csendben torkán akadnak.
őseink porában, messze innen,
de él. tűzvész, mi pusztít,
a függöny lassan elhúzódik.
a kavargó csendet figyeli éppen.
egy nőt talált, a kislányok porában,
vérszomjas férfiak, becstelen korában.
váltóbot
Ölelést súgó, pajkos csókú, könnyed bohózat.
A történelem viharaitól, tépett kabát lobog.
Idegen szavak zöreje hall, hol vérünk kifolyt.
holnaptól húsz éven át hallatszik szívem dobogása.
Elmúlt az ártatlanság, a gyermeteg szavak,
mint völgyet betakaró folyami áradat.
Elfolyt az idő, mint olvadáskor a sár.
Mit jelent férfinak lenni, ölni,
szeretni, vágyakozni, sírni?
és azt mondja, nem büszke rám?
Tán eljön még a kultúra diadala, egy szebb világ,
hol a bölcs s a jó visel gyarló helyett koronát.
úgy vonul át a megvilágosodás a sötét elméken.
Hogy végül önkényüket megvilágítsa az élet,
hogy tiszta kútfőből ihassunk végre vizet.
vert őseink porában, messzi messzeségben.
Végül eljő a történelem hatalmas váltófutása,
De egy kézben sem lesz váltóbot addigra.
that's all folks.
Rabló lelkek lopták el arany hegyű tollamat.
Mint olajos rongyot, úgy hajítottak el,
de visszajövök még, és pusztító leszek, hidd el.
Mikor ők nevettek, én kínomban keseregtem.
De eljő még a nap, amikor énis ÉLEK.
Mikor hatalmas pofonokat ad nekik az élet.
hogy támogassanak, velem együtt küzdjenek.
Tán túl sokat vártam, nem tudom pontosan.
Porban fekszem mocskosan.
és úgyis tudok majd valakit találni,
aki méltó lesz ajándékaimra, aki becsüli
mit tiszta szívből szánok neki.
Mikor verni kellett, jó volt hogy engem verhettünk.
De mikor én kértem törődést, elfordultak.
Leköptek, gyaláztak, megaláztak.
Éjjel bor folyt az utcákon, nappal vér.
Jegyezd meg örök tanúlságul, jól fülelj felém,
A törtető SENKIK korából üvöltöttem feléd.
end of story
Keserű érzés, ami úrrá lesz az ember lelkén ilyenkor. Szomorú és mégis jó. Szomorú, mert lezárult az az időszak, ami meghatározza egy ember életét, lezárultak a naponta megfogalmazandó irónikus poénok csokrai. Jó, mert végre tovább léphetünk. Belevághatunk egy magasabb szint elérésébe, egy magasabb célért való küzdésbe. Új útba, mely új veszélyekkel, és izgalmas kihívásokkal van tele.
Május másodika van. Most vettem észre az íróasztalomon - immáron - indokolatlanul heverő, magányos órarendet. Mint egy lehulló, őszi falevél, úgy hullott alá szállingózva a kukába, jelezve, hogy vége van. A gyermekiesség halála.
sok minden más
új ezernyi szeszély
kerít körbe újra
kesernyés glória
formájában öntve
néz bele szemembe.
hozzád, ki olvasol.
hozzád szólok
tépázott sorokból.
tudom, hogy ki is vagy,
érezlek, mint telet a fagy.
suttogj valamit nekem.
holdfényben szónokolj,
mert te az égbolt vagy nekem.
írj nekem, fedd fel magad
hogy lelkem a homályból kiragadd.
egyre jobban üt valami bennem
egyre erősebben érzem
hogy nincs se szerelem
se bánat se fagy
se vágy mi elhagy.
a tiszteleted, hogy olvasol engem.
járj a sorok közt, nagy utazás
vár bennük és még sok minden más,
mert megakarlak ismerni.
mindent megtettem
mikor bíbort borítunk a befestett virágra.
Arra mű virágra, mi manapság a szépet jelenti.
Mi a klasszikus értelemben vett szépet ellepi.
Vénuszra, ki szépségével Isteneket ölt?
Az olajfák minószi csókjára, ahol oltó
szomjúsággal szúrták a hitványba a tőrt?
hol felsírt Nagy Sándor, Olümpiasz karjában?
Octavianusra, Marcus Aureliusra, Hadrianusra,
kiktől az igaz férfi szív méltó a nagy csatákra?
A világ közömbös, ostoba tapsviharában,
hogy üdvözöljék a barbárok, senkiháziak korát,
hogy a szabad elmét, mint korcs kutyát úgy tapossák!
Kis koromtól fogva, hogy legyen esélyem,
hogy mielőtt még agyonzúznának, megpróbáljam
mire születtem, mitől igazán jól érzem magam.
de futnak a barbárok is vasaikkal mögöttem.
De ha majd elérem álmaim nehéz kapuját,
nagy sereget gyűjtök odaát.
római preatoriánusok fognak újra fegyvert,
hogy a kultúra ismét Birodalmat építsen,
hogy ha meghalok, tudjam; mindent megtettem.
Nagy Sándornak
Voltam a kék haboknál, miket te is láttál,
érintettem a köveket, mit a kezed ért,
sétáltam a homokon, mire kardod ontott vért.
A halált, ahogy Te, én is úgy veszelytsem el!
Képmásod ösztönöz, hangod súgja a szél,
a barlangokban atyád szelleme regél.
kik korbáccsal hajtanak,s dörögnek az egek!
Közel kétezerháromszáz évig kellett várnod,
hogy felsírjak fogva bölcsőmben karod.
De ím, itt vagyok!
kiket hozol elém a vörös égnek horizontján.
Törekvésed, miért haltál, valósággá válik,
neved fogják kiáltani, mindenki egytől egyig!
hogy megleljem a dicsőséget én is halálomban!
Rajzold elém vörös sörényed, ahogy lobog,
s azt követve fogom megölni ki kárt okozott.
miért nehéz a koncentráció?
de elbukom az egyszerű feladatban.
Miért van?
Mi zavar meg - ha zavar - mi károsít?
A szoba csendjében némán mi sikít?
Mi virít?
Ki hajtja a figyelmet ostorával,
tűnt korok poros gondolatával?
mi máskor is cselszövést takart,
ha akart.
A televízió előtt csontvázak hevernek,
elmét, lelket szívnak a gépek.
Mi végett?
Nem szabad gondolkodni, se szeretni,
sárban lévő koldust talpra állítani.
A hegycsúcsról egymást letaszítani.
Ki érti?
Kiből szül ez értelmes gondolatot,
néma ajkakból csendes bírálatot?
Holott
már mindenki érzi, én sem tudok már figyelni,
s vesztem érzem érte. Nem tudok koncentrálni.
hallgatni kell, ha odanyomják a fokost.
Lombos
erdők mélyén suttoghat a férfi,
okosan, arcát maszkjával fedi.
Képtelen létezni,
mikor mindenhonnan bombáznak,
gyilkos, hamis információ áradat.
a tavasz legatusa
a tél utáni felszabadulást hozó hős,
aki a fagy megtört tükre alól, kivont
karddal vágtat a végtelen tájon.
mikor elszáll az embernek minden gondja,
és esténként a csillagos eget nézve
él igazán, mikor a birkanyáj már alszik.
néhány dolgot elhalaszt.
De az álmok ágyán már új
huzatot bontogat a tavasz.
a téli latyaknak már semmi jele.
Sorsfordító palástot lobogtat a szél
az égen és fújja kürtjét a legatus.
hév és vágy tükröződik beszédén.
Folytatja: - Ne félj egyet sem!
Vond ki kardod, maradj mögöttem!
Az élet színjátéka
a nézőtér zajongva kiüresedik.
Néma tanúja a bölcs csendnek
a gomb, amivel kicsengettek.
egy ráérős, késve érkezett szólam,
ami betölti a páholyok sötétjét,
női hangok emelik az est fényét.
lassan mindenki elment már aludni.
De ő ott maradt, némán csücsülve,
sötét reflektor lencséje az est szeme.
hogy mennyi minden volt Karinthy novellájában.
Mint a cigarettafüst a kellemes bárban,
gondolatai úgy vették körül a színházban.
egy szerelmespáron a kapualjban.
Minden olyan nyugodt volt, férfiak magánya,
álmok csendje, vágyak nagy csatája.
elegáns festményként ringatta álomba.
Tökéletes volt minden, egytől egyig,
a szivartól, a gyümölcsös vörösborig.
A tisztelet hódolata.
Karinthy töltőtolla,
az elme szabadsága.
hogy pajkosan csillogjanak, megegyenek.
Azt mondanám, ennyi volt egy könnyed dráma,
s véget ért az élet hatalmas színjátéka.
A Brit Elegancia
A brit elegancia
1921-et írtunk, mielőtt az ír hazafiak kiharcolták volna maguknak a független Írországot. A ködös London utcáin egy elegáns fiatalember sietett Őfelsége Első Lordjához, mivel az korábban hívatta őt, háromnegyed egyre, egy fontos megbeszélésre az Ír kérdést illetően. Negyed kettőkor azonban Sir Brightfeldnek sűrgősen távoznia kell, ugyanis lovaspóló mérkőzése lesz a klub béli előkelő Urakkal. Sir Brightfeld tehetséges politikus és diplomata volt. Az 1921. esztendő volt a nyolcadik éve a politika művészetében s karrierje meredeken emelkedett felfelé az évek során. Sir Brightfeldnek sok elve volt. Az egyik ilyen elve pedig, hogy sosem szabad olyan oktalan dolgokkal foglalkozni a munkát illetően, melyek annak érdemi tartalmát veszélyeztetnék. Jól ismerte Őfelsége Első Lordját, tudta, hogy Lord Homfrey nagyon finom ember, és nincsenek ínyére olyan társadalmi pimaszságok, mint egyetlen rossz szó, Őfelségét, V. György királyt, vagy akár önmagát illetően. Lord Homfrey egy hatalmas, klasszicista építésű palotában lakott, London belvárosában. Sir Brightfeld mindíg élvezte, amit csinál. Minden megbeszélés, tárgyalás, de még minden baráti ital alatt is, ahol politikai üzelmekről volt szó, nagyon izgatottan érezte magát. Arra várt, hogy mikor lehet Ő, Őfelsége Első Lordja, a legfiatalabb. Ezt dédelgette oly nehezen szerzett indiai selyem párnáján éjjelente, mikor nem Őfelsége Külügyminisztériumának ügyeit intézte. Lord Homfrey házának kapuja egy hatalmas kovácsoltvas szerkezet volt, melyről sugárzott a szigorú, ám elegáns angol arisztokrácia hibátlan és kifogástalan izlése. Az előtérben egy fehér kesztyűs komornyik fogadta. Német származású volt. Sir Brightfeld utálta a németeket. Izléstelen pojácáknak gondolta őket, akik azt hitték, hogy a Német Császárság képes lesz legyőzni az évszázados hagyományokkal rendelkező Brit Birodalmat. A komornyik bevezette Lord Homfrey dolgozó szobájába. A Lord éppen egy üveg kitűnő Brandy-ből töltött magának, mikor megpillantotta Sir Brightfeldet, nagy kék, boxer szemeivel;
- Áh! Sir Brightfeld! Jó, hogy jön. Kérem foglaljon helyet.
- Hívatott, Lord Uram! Parancsoljon, mivel állhatok rendelkezésére?
- Mint tudja, kedves Brightfeld, remélem nem sérti személyét eme kötetlen társalgás, meg kell vitatnunk a szerződést az írekkel. A helyzet katasztrofális! Őfelsége nyugtalan.
- Ne is mondja Lord Uram! Ezek a pimasz írek...Országunk mindíg törekedett a "Power Of Balance" elvének tudatos és előre megfontolt betartására az európai kontinensen, nem tudta megtörni sem Napóleon, sem holmi nevetséges Német Császárság, erre tessék!
- Ön, mint Őfelsége Külügyminisztériumának főmegbízottja, eme súlyos és kényes kérdésben, hogy látja helyzetünk az ír fjordokon? - kérdezte Lord Homfrey, őszinte érdeklődéssel kerek, máskor mindíg oly vidám arcán.
- Mindenféle képpen egyességre kell jutnunk az Írekkel. Meggyőződésem azonban, melyet számos tapasztalat után tudhatok magaménak a diplomácia művészetének...
- Már megbocsásson Méltóságos Uram, hogy íly kelletlen módon megzavarom – bizonyára kétségtelenül precíz s megalapozott – terveinek felvázolásában, de a művészetről, mint olyanról jutott eszembe, tudja Ön, mi volt az Operaházban e hétvégén? - kérdezte Lord Homfrey oly hevesen, hogy sűrű gesztikulációjában szivarja hamuját pottyantotta az alattuk elterülő perzsa szőnyegre.
- Nem tudom, Lord Uram. - felelte Sir Brightfeld, majd izgatottan közelebb hajolt a Lordhoz, hogy jobban hallja őt.
- Azt beszélik, ámbár személyesen nem voltam jelen, de London minden utcáján lehet hallani, hogy a Makrancos Hölgy előadásán, Madam Skitcher, nemzetünk büszkesége, Operaházunk csillaga, összetűzésbe keveredett Sir McGlough úrral, a darab rendezőjével. Egy színésznő! Egy tekintélyes, finom emberrel szemben! Az Admiralitás ünnepelt hősével szemben!Sir Brightfeld csodálkozóan helyezte fel cvikkerét, bölcs, éjfekete szemére, majd őszinte felháborodással szinte kirobbant belőle:
- Mit nem mond Lord Uram! Ez Hallatlan! Én is hallani véltem egy kurtizán párbeszédjét az egyik lakályommal, melyet természetesen ezután rögtön el is bocsájtottam, hogy ne rontsa családom hírnevét, melynek gusztustalan tartalma az volt, hogy Indiában, egy előkelő társaságnak rendezett bálon egy szinész, őrült fanatizmussal Őfelsége személyét sértő mondatokat hallatott. Felháborító ami itt folyik kérem! Hát hol marad a tisztesség?! Hol marad tökéletes társadalmunk, a nagy angol társadalom tartása és eleganciája, ha már, holmi szinészek is megengedhetnek maguknak ilyen éktelen, izlésromboló viselkedést!
- Jól mondja, Brightfeld, teljes mértékben egyetértek önnel! - mondta Lord Homfrey, miközben nagyokat pöfékelt első osztályú szivarából. Lord Homfrey szerette a szivart, szerette nézni a füstjét, ahogy kavarog a szoba párfümös légterében. Mint minden kedvtelését, ezt is egyfajta művészetnek gondolta, melyben minden kifújt szivarfüst előre meghatározhatatlan módon és formában kavarog a levegőben, amely egyedivé és utánozhatatlanná tesz annak élvezésében minden egyes mozdulatot.
- Node, térjünk vissza az írekre Lord Uram, engedelmével. Úgy vélem, hogy ugyan Dél Írországban a helyzet katasztrofális, azonban Északot, ha ügyesen taktikázunk a hétvégi tárgyalásokon, megtarthatjuk a Brit Korona számára. Úgy gondolom, hogy a tárgyalás menetét illetően radikális elvekre kell támaszkodnunk. Lord Bromfrey-t majd tájékoztatom erről.
- Áh! Lord Bomfrey!
- Ön is tudja, mit terjeszt Őfelsége háta mögött, Lord Uram?
- Hogyne tudnám Sir Brightfeld...Az egész udvartartás erről fecseg hónapok óta. Tudta, hogy némelyik szobalányt is elszokta invitálni a lakosztályaiba éjjelente London szerte? - kérdezte Lord Homfrey, őszinte undorral arcán, mellyel az ilyen becstelen férfiakat megvetette.
- Erről egészen ideáig még nem szereztem tudomást. Ha így folytatódnak tovább a dolgok, és az angol előkelő családok sarjait ennyire megmérgezi a XX. Század új erkölcse, akkor úgy vélem, a brit büszkeséget, mely egyedülálló ezen a világon, teljesen sárba fogja tiporni a balga és mértéktelen erkölcstelenség fertője, mely egyre nagyobb mértékben lepi el szeretett Birodalmunk utcáit!
- Nem csodálkozom azon, hogy íly magasra emelkedett a csillaga, sir Brigthfeld, maga egy kitűnően pallérozott elme!
- Köszönöm Lord Uram, bár úgy érzem, nem vagyok méltó egy ekkora elme dícséretére. - hazudta olyan kitűnő színészi tehetséggel Sir Brightfeld, hogy Európa összes színtársulata epekedve fogadta volna ezen mondatáért.
- Mit is tervez Ön az írekkel?
- Mint mondtam, a tárgyalásokon a radikális vonalat kéne képviselnünk, hogy megtarthassuk a Koronának a...
- Brian! Brian kérem jöjjön be! - rikkantotta hirtelen Lord Homfrey az ajtóra szegezve tekintetét. Pár másodperc múlva, egy agár kutya képű szolga sietett be, mély főhajtással üdvözölve az Urakat. Sir Brightfeld kissé kezdte magát kelletlenül érezni, fentebb említett elvei okán.
- Brian kérem hozzon be forró vizet, lavórban, köszönöm! - kérte a Lord s hangsúlyából mélyen szántó megvetés hallatszott a szolga iránt.
- Igenis, Méltóságos Uram. - bólintott engedelmesen a szolga, majd eltűnt a ház hosszú folyosóin.
- Tudja, Sir Brightfeld, időnként áztatnom kell a lábaimat, ugyanis gyötör a köszvény. Az én koromban az ember sajnálatos módon már nem oly fitt és egészséges mint Ön. Gyötrelmes fájdalmak kínoznak nap mint nap.
- Megszabad kérdeznem, hogy felkereste e már London legjobb orvosát, Mr.Cornwallist, aki az Egyesült Államokból érkezett hozzánk? Lord barátaimtól hallottam, hogy kitűnő szakember! - javallotta Brightfeld szinte gőgösen, hogy már csak ezzel az egy mondatával is jelezze nyilvánvalóan magasabb szintű tudását az élet íly értéktelen és apró területén. Pár nappal ezelőtt elrontottam a gyomromat, melynek következtében egy kissé sűrűn kell a mellékhelyiségbe távoznom. Éppen ma kerestem fel Mr. Cornwallist.
- Valóban? - kérdezte Homfrey csodálkozva. - Nos, azt hiszem felkeresem a hétvégén. Köszönöm a javaslatát, Sir Brightfeld! - mondta őszinte csodálattal Lord Homfrey, mielőtt lehajtott volna egy korty Brandy-t a poharából. Brightfeld a szoba sarkában álló, monoton ketyegő órára nézett. Pontban tizenhárom órát mutatott. A mérkőzés! - gondolta magában. Amint ezt kimondta, szörnyű görcsök jelezték a hasa tájékán, hogy már kettő darab nyomós oka van arra, hogy távozzon.
- Köszönöm, Lord Uram! - mondta Sir Brightfeld elismerően, s egy kicsiny büszkeséget melengetve selyemszalaggal átkötött mellkasán, mely grófi származását hivatott a köznép tudtára adni, majd megszólalt;
- Engedelmével távoznék, könnyítenék magamon, ha Lord Uramat meg nem sértem vele. Mire Lord Homfrey elgondolkozott pár másodpercig, és felhajtva a még kristálypoharában áttetsző Brandy-t, miután szivarja csikkjét elnyomta, megszólalt;
- Menjen csak Méltóságos Uram, azt hiszem, a délutáni írkávém után, énis szarok egyet!
reflektálás
"Az élet csodás." - mondta a férfi, majd halántékához tartva meghúzta a Revolver ravaszát.
Felébredek reggel. Kócosan kikecmergek a fürdőszobába a hallon keresztül, tekintetem a nagy háromszögű ablakon a zongora felett, vajon milyen idő van?
"Új idők jönnek." - írta egykoron Hadi Bandi s poraiból feltámadva mint egy veszedelmes tűzmadár Igor Sztravinszkij művében; kiáltok fel hörögve ugyanezt a három szót.
- Miért?
- A végeredmény szempontjából tulajdonképpen teljesen mindegy.
- Nem értem.
- Nem baj. A lényeg, hogy én értsem. A lényeg, hogy tegnap este közel 20 év halál után, egy kis ideig életre kelt maga, az élet, és megszülettem.
Az ember mindíg törekszik a legjobbra, hogy minden ott legyen, ahol lennie kell. Néha összejön, néha nem. "Különös egy fegyvernem."
Csodás volt...
"Valamennyi utas jelenlétében odalépett hozzá a steward és szólt:
- Őlordsága, Sir Hackett és Rival márki szívesen látják egy kártyapartira.
Most mit mondjon? Mit tegyen? A hajó szeme rajta! Valamit felelnie kell.
- Kérem...mondja... hogy... izé... - nyögte tűzvörös arccal.
- Át fogom adni - szólt a steward, és tiszteletteljesen távozott."
- Rejtő Jenő
Amúgy mindez kitűnő példa volt arra, hogy a jó dolgok, milyen kegyetlenül elképesztő gyorsasággal tudnak elszaladni, lobogtatva kezükben fehér kendőjüket, melyen az áll: "Mennem kell..." Néha beletudnék halni ebbe a kecses kendő lobogtatásba.
néma párnám
alkohollal vegyített gyötrelem.
Ilyenkor mindennek külön részlete van,
olvass az eltűnt sorokban.
kilőtte nyilát a szemtelen Ámor.
Szívembe zuhant acélhegyű nyila,
Üvölt a múltnak bűnös Pilátusa.
elmosódott arc, a langyos sörben.
Reménnyel kevert vágy ajkamon.
Az éjjel magányának lánca szombámon.
hangod hallom részeg fülemmel.
Szádat csókolja izzó ajkam,
előtűnik egy vad zongora futam.
az éjnek magányos szellem-undora
súgja nekem mindazt, miért szeretlek,
miért csókollak, szüntelen kereslek.
nem húzok többé mázsás rabigát,
nem felelek bűneimért, miket nem követtem el,
nem gyászolok emléket, mit nem temettem el.
de nem csitított a szélnek hideg árulása.
Nyugalomra int, de türelmem emészti
hogy ajkam ajkad meg nem érintheti.
hol farkas üvölt, hol süvölt
a szél, kín gyalogol az eszemben
s minden démon kacagva üvölt.
üvöltve tépem mellkasom suttogásaidért.
Mit bánom én, ha napra, hónapra csak,
de végre ízleljem életadó csókjaidat.
bíbor selyemmel vetett, kacérkodó ágy.
Reggel kezemmel tapogatva kereslek,
néma párnámba suttogom; szeretlek.
A la recherche...és Radnóti.
A la recherche...
Mielőtt elemezném a verset, szót ejtenék annak keletkezéséről, valamint a cím eredetéről.
1944. június 2-án Radnótit a Lager Heidenauba szállították teherautóval, ahol rézbányáknál és vasútépítésen dolgozott. Feleségének két tábori levelezőlapot küldött, az elsőt július 23-án, a házassági évfordulójukra, a másodikat augusztus 16-án, melyben ezt írta: "...köszönöm Édes az együtt töltött kilenc évet..." Az A la recherche másnap, augusztus 17-én született. Szeptember 15-én a Lager Berlinbe vezényelték társaival, mert a szovjet hadsereg már közeledett feléjük. Mikor innen tovább indultak, akkor adta át a Bori noteszből kimásolt öt versét barátjának, Szalai Sándornak, aki ebből kettőt, a Hetedik eclogát és az A la recherche-set október 30-án, a temesvári Déli Hírlap című újságban, "Költők a szögesdrót mögött" főcímmel jelentette meg, még Radnóti halála előtt.
A cím Marcel Proust, "Az eltűnt idő nyomában" (A la recherche du temps perdu) című regényére utal, melynek filozófiája szerint a múlt átértékelődik a jelenben, átírja és átformálja azt, valamint a jövőt is.
Radnóti ebben a versben sorra veszi az emlékeket, melyek a jelenben átértékelődve egészen más fénybe kerülnek, mint azelőtt. Mégpedig azért, mert a jelen kínja és a jövő borzalmai erre kényszerítik. A halál tudatából ezek a képek teljesen új értelmet nyernek. Ezt fokozza az a tudat, hogy ezekhez az emlékekhez azok élete is kötődik, akik a vers írásakor már meghaltak. "...hangjuk hallja szívem, kezem érzi kezük szorítását..." Arra keresi a választ, hogy hová tűntek a barátok? Megemlíti azokat a katonákat, akiket harcra kényszerítettek és akaratuk ellenére váltak a háború eszközeivé. Az ötödik versszak úgy indul, mint ha még nagy hévvel, erőteljesen folytatni akarná a számvetést. De aztán sóhajtva legyint, mondván elkeseredetten: "...mindegy." Érzékelteti, hogy a háború az élőkön is nyomot hagy. "...szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők ajkai körül...", az aggodalom és a szomorúság elhomályosította a szépségüket. A megdöbbentően ható válasz a versben feltörő kérdésekre az utolsó versszakban található. Ezek után a borzalmak után a régi idők, barátok soa nem térnek vissza. A jelenben fájó hiányuk a jövő ajtaján is besurran és egész életünkben társunk lesz. A vers legvégén jövő időt használ, mely tükrözi a végsőkig kitartó reményét a hazatérésre.
1944. november elején Radnóti már járni is képtelen volt, így beutalták a győri kórházba. Mivel azonban a várost a szövetségesek szőnyegbombázták, ezért a kórház nem tudta fogadni, így elküldték. Ezután Marényi Ede honvéd alezredes parancsára Tálas András hadapródőrmester ötfős csapata élén 1944. november 4-én Abda község határában lelőtték Radnótit, huszonegy társával együtt.
Tudom, itt véget kéne, hogy érjen ez a dolgozat, amely tulajdonképpen nem is csak egy elemzés, annál sokkal több. Három napja próbálom megírni ezt, de sosem ment. Nem azért, mert nem tudtam, hogy mit kell írnom, hanem azért, mert nem bírtam leírni. Azt hiszem, számomra többszörösen is fáj mindez. A körülmények, a sors, a vég, minden. Az ember mindíg azért ír, mert valamit üzenni akar a korának. Azért ír, hogy jelezzen, hogy valami nincsen rendben. Titkon hisz benne, hogy az, amit ír, még az ő életében révbe ér és megváltoztat valamit a világból, ha csak egy kis szeletet is. Idegesít és elviselhetetlenül felzaklat az, hogy azok a versek, amelyeken ennyi idő után hüledezünk, Radnóti saját korában gyakorlatilag az életét sem voltak képesek megmenteni. Végeredményben, mindezek ellenére, a személyisége és költői zsenialitása ellenére úgy lőtték a gödörbe, mint egy kutyát. Ennek nem így kellett volna lennie. Tudom, biztos azzal jönnének, hogy "más világ volt", és ehhez hasonló sablon válaszokkal. Tudom. Nekem, nem kell bemutatni, milyen kor volt, ismerem a történelmet. Megkockáztatom, még a nácik lelkivilágát is igyekeztem ez alatt az 5 év alatt kiismerni. De ez így...ebben a formában akkor is egyszerűen ELFOGADHATATLAN!Persze az ilyen embereket, mint amilyen ő is volt, csak a haláluk után értik meg. A saját társadalma sosem egészen. De ez az indok az ő esetében semmissé válik. Azért válik azzá, mert habár még nem vagyok felnőtt, de elég sok költőt és írót ismerek, és senkit sem tudok rajta kívül mondani, aki ennyire EMBER lett volna, csupa nagy betűkkel. Másfelől pedig, egy virágzó korban, ahol az ember értelmes és művelt, SEM könnyű csupa nagybetűs embernek lenni. Radnótit számomra az teszi igazán hatalmassá, és azért nem fogom tudni soha elfogadni, hogy így halt meg, mert ő egy ilyen kegyetlen és embertelen korban tudott az lenni, aki volt. Pont őt...pont őt érte ilyen sors, aki ellentétben a korabéli írókkal és költőkkel talán az egyetlen volt, aki soha egy szóval sem fogalmazott meg bosszút, soha nem vádolt senkit. "...Der springt noch auf! - hangzott fölöttem..." Ennyi volt az ő utalása. Semmi több. Nem értem. Nem is akarom megérteni.
Végül másolnék egy részletet, a tömegsír feltárásának jegyzőkönyvéből.
"Jegyzőkönyv a gyilkosság bűntette miatt ismeretlen tettesek ellen indított bűnügyben ismeretlen holttestek szemléjéről és boncolásáról:
Abda, 1946. június 19.
Orvosi vélemény: A tömeges gyilkosság elkövetésének időpontját mintegy 1,5-2 évvel datáljuk vissza: a rothadás fokát, a ruházat állapotát a talajviszonyokkal hozva összefüggésbe. A lövések általában hátulról előrehaladó irányúak (tarkó-arc), voltak azonban ellenkező irányúak is. A bűncselekmény 22 egyén életének erőszakos módon való kioltásában állott.
(...)
A 12. számú holttest.
Ruházat: Hosszú, steppelt szürke kabát, kötött nadrág, turista bakancs.
Külvizsgálat: A holttest derékban kettévált, igen kevés szappanná vált lágyrész, nyitott testűrökkel. Tarkópikkely baloldalán belövés, fejtetőnél kilövés. Hajzat világos barna, felső fogsorban elől hiányos fogazat, alul 1-1 sárga korona.
Vélemény: Tarkón, fejtető irányú koponyalövés, rögtöni halállal.
Jegyzet: A ruházatból előkerült iratköteg huszonöt tételből áll. A papírlapokon az írás elmosódott, szétázott, nehezen olvasható. A dokumentumok szélén egységesen vörös vérfolt.
(...)
A tisztiorvos megjegyzése: A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra..."
Robbanásként
Az ég szüntelen csak havas esőt ontott.
Szürke foltok
takarták a messze tűnő horizontot,
hol álltam, kipufogó gáz gomolygott.
a gondok béklyója folytogatta nyakam.
Vártam
a buszra, hogy végre testem haza hozza,
hogy befedje elmémet az itthon vörös bíbora.
s elém tűnt, mosolyának sziluettje.
Megigézve
bámultam, mint ha el sem hittem volna.
Szürke délutánon néztem a két szempárba.
a textúrák tűnt-fekete síkságán.
A buszra szállván
leültem mögé két ülésnyire,
hogy míg lehet, gyönyörködjek benne.
Ilyenkor az agyunk kérdéseket okád.
Blokád-
ként jöttek a folyamatos mondatok,
ki ő, hova megy, hová tart, mondjátok!
de én csak őt láttam, csak azt a fekete szemet.
Megőrjített
hogy semmit sem tudok, semmit sem csinálok,
megitatta mérgét velem, az áruló kis pohárnok.
hogy utoljára látványa igézzen.
Szüntelen
ő jár a fejemben, mosolyog, kopogtat,
mosolyának emlékei vágyat omlasztanak.
tollamat, hogy költsön,
szócsokrokat öntsön.
De az ő szépsége a kivételt képezi,
olyan egy szellő, mi a nyári éjjelt hűti.
itt lép a színpadra, a határtalan képzelet.
Percek
alatt esett le, míg nélküle ott ültem,
hogy hogyan jött robbanásként,
a Plátói szerelem.
éjjelben tört a szó.
lounge zene kavarog a köddé vált cigarettafüstben. az emberek alszanak, a hó kinnt szakad. semmivé tűnő emlékek fakó halászata az elme óceánjából. nyugalom és rítussá emelt gondolatok. az álmosság holtpontja tűnő kilóméter kővé foszlott az impresszionista realizmus különös színt festett romantikájában. tisztelet Kantnak, Hegelnek. Richard Wagner örökké él. A szerelem illúziók esőcseppjeiben hullik a földre, ahol becsapódásakor millió részecskére törik szét. a materializmus különálló realista képzetében az ember parányi foszlányként úszik a lét édes vízű tavában. Royalista énem örömujjongásba kezd egy dualista kori festmény láttán, melybe az individuum csukafejest ugrik. és a 19. század poros, vörös palástja borítja be a testet. Szarajevó porrá égő földdé válik.
